Matrózvár. Régészet Százhalombatta Matrica









www.matrozvar.hu
www.balzo.ini.hu
www.matrozvar.freeweb.hu

Vasfarkasok” a tajgai folyók mellől
(1. A ragasztott íj készítése)

Készül kegyetlen tettére, Vejnemöjnen végvesztére.
Fegyverét szóval szólítja: „Nyirfa íjam, küld a nyilat,
Fenyő ívem, vesd a vesszőt! Íj idege pattanj pengve!

Kalevala. VI. Runo. Rácz István ford.

A.I. Szolovjov

Ha az altáji előhegyektől északnak tartunk, amerre nagy szibériai folyamok vize fut, magunk mögött hagyva a sztyeppei Kulundát és a mocsarakban,  tavakban gazdag Barabinszkij erdős sztyeppét, akkor a mind gyakrabban előforduló sűrű tűlevelűk  egybefűggő fallá,  a híres szibériai tajgává állnak össze, amely felnyúlik majd ezer kilométerre egészen az Északi Jeges tengerig. A sűrű aljnövényzet itt szorosan összefonja a nyírfák vékony törzseit, egyre gyakoribbak a mocsarak, száraz hely csak a folyómenti meredek partokon és a szigeteken akad. A korcs növényzettel borított részeket fenyőerdők váltják. Lábunk alatt magas zsombék süppedezik, az utat rozsdás vizzel teli morotvák  és  kidőlt erdőrészek vágják el. Előttünk Vaszjugány, Eurázsia legnagyobb mocsárvidéke. Út nincs, tovább csak csónakkal vagy télidőben  keskeny, szánokkal kitaposott havasúton lehet haladni. Itt a sűrű bokrok között találkozhatunk eltévedt hóbagollyal, a partmenti iszapban hó, vidra, szarvas és medve lábnyoma látható. A tajgában nagyon sok a mocsár és  sűrű a vízhálózat.  A folyók közötti rész rendszerint nem haladja meg a 12 kilométert, helyenként sokkal keskenyebb (alig 5 –6 km). A folyók lassan folynak a széles ártérben, rejtelmesen kanyarogva néha majdnem zárt gyűrűt rajzolnak. Az áradások  olyan bőségesek,  hogy a fő folyókon sokszor ellenirányú az áramlás. A tajga folyóinak áradásai elöntik a vidéket, gyakran (például a Vaszjugán térségében) lehetővé teszik a csónakos átkelést a vízválasztókon . A széles ártéri rétek gyakran a víz alatt rejtőznek. Egy korábban nyugodt folyó  hirtelen sebessé válhat, a folyómedret eltorlaszolja a hordalékfa. Ezek a természetes barikádok néha ember emelte  völgyzáró gátakra emlékeztetnek.

Ide, a történelmi szülőföldre régi bálványaikhoz, szent helyeikhez és a keskeny folyóközi földre épült városkáik korhadó gerendafalai közé tértek vissza  „félnapos országokba való” hosszú kalandozásaikból a korábban  elvándoroltak utódai jobb élet reményében. Hoztak magukkal sok-sok trófeát és  új ismeretet, amit a déli kultúrákkal való találkozásuk során  szereztek meg. Természetesen nem minden kulajec a félelmetes hun szövetség  hadainak nyomására tért vissza. Egyesek megmaradtak a Felső-Obmelléken. Egy bizonyos időre elnéptelenedett az erdős sztyeppe. A hun hadakkal nyugatra mentek a szaragati lótenyésztők. A vészt átvészelve visszatértek az erdős Irtismente vállalkozószellemű nemzetségei. A külső fenyegetés elmúltával a kulaji nemzetségek katonai-politikai szövetsége felbomlott, és felbomlott a valaha egységes társadalom is. És  amikor az erdőhatáron feltűntek a töröknyelvű lovasok,  ők már három régészeti kultúra népességével kerültek kapcsolatba a felsőobival, a középső-obi relkinszkij, és az Irtismenti potcsevasszkijivel. E népeket egyesítette a tajgai közös eredet, a sokban hasonlatos természeti környezet és megélhetésük közel azonos köre. Mindezek ellenére ők már különböző nemzetségek voltak,  akik különböző nyelvjárásokon beszéltek. Annak ellenére, hogy a nyelvészek nem egyeznek meg abban, hogy melyik (ugor, szamojéd vagy ugor-szamojéd) nyelvcsaládhoz tartoznak, számunkra ez nem annyira fontos, mivel amint  a néprajzosok kimutatták, azoknál a népeknél, amelyek történetileg  és nyelvükben különböznek, ám azonos természeti környezetben élnek, több közös sajátosság alakul ki, mint az azonos nyelvű etnosz  egymástól távolélő csoportjai között. Ez azt jelenti, hogy a hadviselés területén a sáverdők mélyén élő  relikiek, potcsevasiek és a felső-obiak egyes csoportjai között lévő kulturális különbségek nem játszottak szerepet. Ezek mindegyike elhelyezte a maga garasát a tajgai harcosok hadi tapasztalatának perselyébe.

Az íj volt  tajgaővezet lakóinak alapvető fegyvere. A nomádok között elterjedt típustól eltérően a tajgaiak a vetőfegyvert kizárólag fából készítették. Az itteni íjak jelentős méretűek voltak. Az levett idegű íjrúd hossza  elérte a 2 métert. De előfordult 140 centiméter körüli kisebb példány is. 

A fegyver elkészítésének menetét a néprajzkutatók a 19. század végén és a 20. sz.  elején részletesen leírták. E leírások szerint az íj belső felére  gondosan kíválasztott vékonytörzsű erdei vagy lucfenyőből készített léc került, a külsőre pedig nyírfa. Minden faanyag csak egyeneserezetű, görcs nélküli lehetett. A fenyőre további követelmények is vonatkoztak, olyan fából származott, ami déli fekvésű erdőszélen vagy a part meredélyén  nőtt.

Az íj készítéséhez a megfelelő faanyagból kivágták a 2 m hosszú és 2 - 5 cm vastagságú nyersléceket. Az íj végeit madárberkenye-fából készítették. A száradás után (2-3 nap) a lécekből kifaragták a megfelelő részeket, különös gondossággal készítették elő a ragasztandó felületeket. Ragasztóval, amelyet halak pikkelyéből, uszonyából, kopoltyúfedőjéből, beleiből és úszóhólyagjából főztek, összeragasztották az íj részdarabjait és átkötötték  szárgával – a cirbolyafenyő vékony gyökerével. Az íj borítójául kifőzött nyírfakéreg rétegeket alkalmaztak; ezt nedvesen az íj ívének külső felére ragasztották több rétegben, úgy, hogy azok varratai az íj idege felől kerültek. Az ilyen megmunkálás a fegyver nedvesség elleni védelmét szolgálta, amely helytelen elkészítés esetén az íj feszítőerejének csökkenéséhez vagy elvesztéséhez vezethet. Más szempontból a nyírfakéreg burkolat az íj túlzott kiszáradását - ami törékenységet okozhat - is megakadályozta. Végső műveletként a még nedves íjat vékony faforgáccsal körbetekerték és szárították.

A berkenyevégek azon részeit, amelyet az ij ívlemezei közé ragasztottak, ékalakúra faragták. Ezután a speciális hajlító eszköbe helyezve (ez egy deszka, amelybe egy sor lyukat fúrtak, ezekbe kis karókat ütöttek) hajlították meg az íj ívdarabját. A hajlítást az íj  idegével ellenkező irányba végezték.

A teljesen fából készült íj elég erős fegyvernek számított és a belőle kilőtt nyillal Grigorij Novickij szerint ( akinek  „ Az osztyák nép rövid leírása …” c. műve az obi-ugorság életének és kultúrájának első, XVIII. századi leírása ) „megölhetők a legerősebb vadak:  a medve, jávorszarvas, gímszarvas”.

Az íj idegét csalánrostból fonták. Hossza 25-30 cm-el rövidebb volt az íj hosszánál. A vízben többször kiáztatott kifeszített ideget száradás után halenyvvel bekenték. Ha az ideget állati rostokból készítették, akkor: ezeket először párosával zsinórrá fonták majd összesodorták.

Az íj idegét gondosan polírozták és tömörítették úgy, hogy egy fakanálba fúrt lyukon többször áthúzták. Végeire hurkot kötöttek és felhúrozták az íjat. Néha az íjhúrt vékony szíjjal körültekerték vagy nyírfaháncsot ragasztottak reá.

A nyíl tollazatának elkészítését a toll felvágásával kezdték, majd vékonyan lehúzták a szárnyakat. Ezeket úgy ragasztották a vesszőre, hogy a szárnyak azonos irányba domborodjanak. A toll alját vékony zsineggel sűrűn körbekötötték, ez nem csak a tollat rögzítette, de a véget ellenállóvá tette az húr ütésével szemben.

(kép: Orosz Tud. Akad .Szib.Részl. InstArchEt.)

Az osztyák hősi eposz, amelynek keletkezését a kutatók az első évezred végére teszik az íj készítésének élő és szemléletes leírását adja, felsorolva alkatrészeit, faféléket, nyírfakérget, enyvet, csalán és selyemhúrt. Látható, hogy semmilyen erősítő alkatrészt, amilyeneket a sztyeppei népek alkalmaznak, nem említenek. Nem azért, mert a tajga lakói nem ismerték volna az ilyen szerkezetet. A régészeti leletek között ritkán előfordulnak  szaruból készített íjvégek és markolatok. A helyi példányok egyszerűen jobban megfelelnek a tajgai klímának.

Az első évezred második felében a tajgába (éppúgy mint a türk területen) el- terjedt a háromélű nyílhegy. A hun-szarmata időkkel ellentétben ezek nagyon nagyok. voltak. Az első évezred végére elterjedtek a háromélű széles nyílhegyek, melyeket a 2. Évezredben ugyanilyen, de lapos nyílhegyek váltottak fel.

Az íjlövészettel kapcsolatos középkori arab források szerint azokban a régiókban, amelyekre a  hirtelen hőmérsékleti változások jellemzők, a hosszúkarú és viszonylag kevés rátéttel rendelkező íjak, azaz gyakorlatilag a teljesen fából készült íjak voltak elterjedve. Szibéria tajgaővezete éppen ilyen klímájú. Ugyanis a különböző eredetű anyagokból összetett ij darabjainak összeragasztása még olyan jóminőségű ragasztóanyaggal, mint a halenyv sem volt egyszerű dolog a fa és a szaru különböző módon reagál a légnedvesség és hőmérséklet változásokra és változnak az íj tulajdonságai ezen tényezők következtében.

Forrás:

«Железные волки» с таёжных проток
http://history.novosibdom.ru/node/27

       V.I.P Szerver