Matrózvár. Régészet Százhalombatta Matrica
UGOR LÓÁLDOZAT








www.matrozvar.hu
www.balzo.ini.hu
www.matrozvar.freeweb.hu

UGOR LÓÁLDOZAT

Az áldozati terítővel kapcsolatos vallási szertartások.



Főképpen a forradalom előtti irodalomban ( Munkácsi B., K. Karjalainen, A. Kannisto, K. Nosilov ) színes leírások találhatók a ló és szarvas áldozattal kapcsolatos szertartásokról, azonban sajnos ezekben az áldozati állatok szerelése elkerülte a kutatók figyelmét. Nehéz megítélni miért van így, - talán más részletekre figyeltek vagy a szertartások ténylegesen áldozati terítők nélkül folytak. Mi arra törekszünk, hogy csak azokról az eseményekről adjunk számot, ahol a szertartások során használtak áldozati terítőket . Megjegyezzük, hogy az mind maguk az áldozati terítők, mind pedig az áldozati kendők vagy öltözetek ugyanazt a szerepet töltik be. Elegendő arra emlékeztetni, hogy a mai mansik is a ló hátára rakják egymás után a jalpün-ulamat, köpenyt és kendőt - „nyerget” és Mir susne-khum öltözetének darabjait. Mir-susne-khum-nak áldozatot mutattak be a gyermek születésekor, házasságkötéskor, temetés után meghatározott idő elteltével és más alkalmakkor. Ilyenkor az események a házon belül vagy az utcán történtek. Áldozati öltözet alkalmazásáról tanúskodnak S. V. Barusin által idézett XVII sz.-i levéltári adatok is: „visszataszító szertartásukon a megveszett sátánnak ajándékba öltözetet és lovat adnak ” - írja, a tehén levágásakor arra zöld daróckaftánt terítettek és meghívták a „sátánt”.

N. L. Gondatti sokkal később (a XIX. sz. végén) arról írt, hogy amennyiben az áldozatot a szabad ég alatt végzik, akkor az állatra feltétlenül takarót tesznek. A vahovói hantik erre a célra gigantikus méretű kaftánt használtak Gr. Dmitriev-Szadovnyikov szerint (1915-ben): „... az erdő mélyén feltűnő volt a gigantikus méretű szürke kaftán hosszú újakkal, amelyet két villás végű oszlopra egy százseny (2,13 m) magasan helyezett rúdra vetettek. A kaftán hossza egy százsenynél, szélessége másfél százsenynél nagyobb volt, ujjainak hossza meghaladta az egy arsint (0,711 m). A kaftán alól kilátszottak a vele letakart vörös lóbőrből kilógó paták, oldalt, széle alól a fekete lófarok; a kaftán fejrészét sállal kötötték körül ami fölé kendőt terítettek; közepénél átövezték vékony, hosszú övvel – olyan kép alakult ki, mintha egy kaftánba öltöztetett, övvel és sállal átkötött ló lenne. „

Érdekes adatokat közöl K.F. Karjalainen a Gyemjanka folyó menti eloroszosodott hantikról (1911.): az egyik isten tiszteletére szánt tehén áldozat során annak hátára nagy fehér anyagból való terítőt terítettek, a letaglózás előtt levették azt és felakasztották a szent fára, e mellett az egyik sarkába áldozati pénzeket csomóztak, a másik sarkát pedig bemártották az áldozat vérébe.

A terítő és a bőr az áldozás helyén maradt hét napig. Ennek elteltével a bőrt el lehetett adni, a terítőt azonban az áldozati hombárban függesztették fel, vagy a ház padlásán tárolták. Egy másik alkalommal fekete bikát áldoztak, amelynek a hátára szintén fehér anyagból való terítőt terítettek. A bika hátáról levett terítőt azután a szent fára függesztették, előzőleg azonban egyik végét benedvesítették az áldozat vérével. A terítőt máskor is alkalmazták: amikor meg akarták tudni valamilyen szerencsétlenség okát, meghívták a terdenhojt (táltost). Amikor az megjött, először is befüstölte a házat gyantás fakéreggel, majd a szent terítőt lengette, valószínűleg azért, hogy az ártó szellemeket elűzze.

A Kannisto nagy figyelmet fordít leírásában a Felső Lozva mentén egy kunyhóban végzett – a Világügyelő férfinak szentelt - áldozati szertartásban az áldozati terítőre . Ennél egy fehér rénszarvast vezettek be a lakhelyre és rövid időre az áldozat hátára terítettek egy fehér kendőt - neve „tur” - („kendő, melyet az áldozásnál használnak”) , „ a Világügyelő Férfi nyergét” és egy köteg rókabőrt. Ezt követően megölték a szarvast és ettek a húsából. A fejéből, szívéből és más testrészéből egy-egy darabot levágtak, tálra helyezték és a tálat a helység hátsó sarkába tették, oda, ahova az áldozati öltözetet akasztották. Az asszonyok és a leányok a húsból nem ehettek. Ugyanilyen szabályok vonatkoztak a házon kívül végzett szertartásra is. Ez esetben sámánt hívtak, aki a „tir” nevű áldozó fa mellett állva ima közben az áldozati állat hátára helyezte a szőrmeköteget és a takarót, egyik kezével erősen tartotta a lovat, a másikkal pedig az áldozófát. Miközben az imát mondta, a jelenlévők hajlongtak.

A. Kannisto leírásából ismert az a lóáldozat, amelyen a szerző részt vett. Az áldozóhely a Szevernaja Szosz'va jobb partján, Ljulikara településtől 10 verszttel lejjebb volt. Az esemény télen történt. Amikor a tudós a helyszínre ért, ott állványzatot látott, amely „az áldozati tárgyak kiterítésére” készült. Mindegyik függőlegesen állított ágasfákból állt rajtuk keresztbehelyezett rúddal, amelyen hóval megtöltött üstök függtek, hóból „asztalokat” készítettek, amelyekre az áldozati öltözetet és szőrmét helyezték.

Áldozó oszlopul két kis nyírfa szolgált. Mindkét oszlopra selyem köpeny volt terítve „jarmak szahi”, ujjaikba kendőket tettek, derekuk köré övet kötöttek, „fejükre” áldozati rókaszőrmét raktak. Az első nyírfán lévő köpeny fehér és piros selyemből készült, a másik csak fehérből. Az egyik „sátán” fejére tették az áldozati szőrméket. A keresztrúd mindkét végén áldozati öltönyök függtek. Az állványzat középső részén függött széthúzva két „Mir-Susne.-Khum nyereg”, egyikükön kivarrott dísz volt és mindkettőn a rénszarvasokon használt csengők voltak.

1910-ben Sz.I. Rudenko ezt írta egy vallási ünnepről, amelyik novemberben egy héten keresztül folyt: „Maszter”, Torum isten fia lóháton jelenik meg, amikor is a feje arany pitykével kivarrt vörös posztóval volt becsavarva, teste fehér szövettel, melle pedig farokkal bíró rókaprémmel.

Egy másik kutató, V. Novickij 1913.ban naplójában így ír az áldozati terítő használatáról a medveünnepen: „az asztal mellett a padhoz, amelyen a medvebőrök voltak, vörös bikaborjú volt kötve, ami le volt terítve egy lópokróccal, , amelynek széleit csörgőkkel, csengőkkel és borostyángyöngyökkel varrták ki. A pokróc két terítőből állt, a felső egyszerű fekete posztóból és az alsó maga a lópokróc. Az utóbbi posztóból készült alul selyem béléssel. A pokróc hossza másfél arsin, szélessége egy arsin volt. Ez két részből varrott volt, mindkét rész közepére bevarrva volt egy egy kivágott az egyik oldalon vörös, a másik oldalon fekete lovas figura. A lovas egyik kezével a lovat irányította, a hátából valami szárny- vagy tollféle állt ki.”

A kazimi hantik áldozati terítőt főképpen rénszarvas áldozatnál alkalmaztak. A feláldozásra szánt szarvast (eming vyl'i – szent rén, más néven „al'ym vyl'i” - felajánlott rén vagy „rahl'i vyl'i” tiltott rén), amit az áldozóhelyre hoztak, háta mentén letakarták a terítővel, és így állt az egész ima alatt. Ennek befejeztével a takarót gyorsan lerántották és letaglózták a szarvast. A mansi tradícióval ellentétben a hantik a szertartás utána terítőt ismételten nem használták . A következő alkalomra új terítőt készítettek.

Áldozathozatalt tartottak az újonnan készített takaró felszentelésére is. Az áldozat szarvas, ló, kakas (tyúk) lehetett. A mansiknál a szarvas áldozatként csak man' jalpyn készítésekor lehetett, más esetben lovat kellett áldozni. Ortodox tradíció szerint minden esetben lovat kellett áldozni. Ilyenkor úgy tartották, hogy man' jalpyn-hoz „vörös” vagy „tarka” ló kell, hatelemes terítőnek fekete, hételemes terítőnek pedig fehér ló. Új jalpün ulama készítése esetén ezűst vagy réztálakat is kellett áldozni. A szarvast magában a lakóházban, a kakast a padláson, a lovat pedig a házon kívül a szent fallal (mula) szemben ölték meg.

Az áldozati szertartás menete elég részletesen kidolgozott volt. A ló sörényébe öt szalagot fontak, nyakára erre az alkalomra vásárolt vászonkendőt kötöttek, a nap járásával megegyezően körbevezették a ház körül és a szent fal ellenében lévő oszlophoz kikötötték. Ezután az áldozatot „megtisztították” - befüstölték füstölő csokorral, (kőrbe járták a füstölővel) és meghintették pálinkával. A ló hátára terítették a jalpün ulamot, („ha több van, mindet ráterítik”), felülre helyezték a jarmak szahi-t (rituális selyem köpeny) és minderre kendőt dobtak. A leírt jelképek szimbolikus jelentését magyarázva az adatközlők elmondták: „Ez azt jelképezi hogy Mir-susne-khum óriás a lovon jön, a jalpyn nyeregben ül, rajta selyemköpeny van és a vállán kendő”.

A lóról megölése előtt levették az attributumokat, szemét rongydarabbal bekötötték és fejsze fokával homlokon vágva letaglózták. Az összeesett lovat szíven szurták, majd megnyúzták. Erre az időre a jalpün ulamat kívülről a mul-ra akasztották, hogy Mir-susne-khum láthassa a nekiszánt áldozatot. Nőket a vágás helyére nem engedtek. Ők csak a megengedett távolságra jöhettek közel abból a célból, hogy a beleket megtisztítsák. Az állat húsát külső tűzön főzték – elsősorban a szívet, májat, tüdőt és a fejet. A főtt hús elfogyasztásakor a házban a jalpün ulama-t az asztalra helyezték , ez elé a párolgó hússal teli tálat és a pálinkát tették. („Amikor esznek, a jalpünt az asztalra teszik, mintha etetnék.”). Később a szent terítőket, köpenyt és kendőket felvitték a padlásra, ugyanott (általában három napra) függesztették fel a ló bőrét is.

Más településeken a szertartások bizonyos helyi sajátosságokkal bírnak, amiről adatközlőink így beszéltek: „Amikor a ház gazdája (amelyről beszéltek) megölte a feleségét és őt elvitték, a feleség testvérei négy darabból álló fekete-zöld jalpünt varrtak. Ez a temetés után alighanem egy hónappal történt. Körbevezették a nap járása szerint és megölték a lovat a ház bejáratánál. Megfőzték és mindannyian ették, akik összejöttek. (Ezelőtt) A kanca odakötve állt, nem volt felszerszámozva; ittunk, azután a gazdasszony szólt, hogy menjünk ki, és kihozta a jalpünt. Az öreg ráterítette, ő volt az, aki körbevezette a kancát. A kanca a (az elhunyt) nővéréé volt.” „ Amikor jalpünt varrnak, purlahtynt (tort) tartanak a háznál. A terítőt leterítik az asztalra, kenyeret és vodkát tesznek”; „ Ló feláldozásánál szövetet három részre szakítanak, egyikkel bekötik a szemét, másikat a nyakára terítik, a harmadikat sörényébe fonják.

A kendő sarkába ezelőtt pénzérmét kötnek. A lovat négyszer körülvezetik a ház körül. Nyakán fekete vagy vörös rongydarab. A férfiak ráteszik a jalpynt. A megölés előtt a jalpynt leveszik és elviszik a (szent) falhoz, majd (beteszik a szentségtartó) ládába. A lóbőrt beviszik a házba, az asztal alá teszik sörényével felfelé, az asztalon pedig esznek. Másnap kiviszik az utcára, majd a szerájba vagy a padlásra teszik, vagy pedig a tetőre terítik. Mielőtt (a lovat) megölnék, sörényére bort vagy vodkát locsolnak.”

„A házban csak az utolsó takarót tartják, azt helyezik a ló vagy a szarvas hátára. A korábban készítettet felviszik a padlásra (a padlás jelképesen az égi szférához tartozik – ford.). Nálam ott tartjuk anyám terítőit, batyukba kötve. Én a saját jalpünomat nem láttam, az is batyuba van kötve, így, a batyuban, tesszük a hátára. Amikor borjút akarunk áldozni, akkor arra először a köpenyt tesszük, majd a borjú nyakára a sálat vagy a kendőt nagy háromszögbe hajtva. A batyut a jalpynnal rá lehet tenni a hátára, de gyakrabban a pofája előtt tartjuk, a tehén, ugye rángatózik, és a batyu a hátáról leeshet. Meggyújtjuk a füstölőt.”

Az áldozati terítő a medveünnep egyik attribútuma is (azt gyakran együtt tárolták a szertartás kellékeivel: a köpenyekkel, a süvegekkel, fakardokkal és darukkal): „ Amikor a medvét táncolják, akkor a jalpynt előveszik, máskor sohasem, csak ebben a két esetben” (az első alatt az adatközlő a lóáldozatot érti). Fentebb már említettük V. Novickij közlését a medvetorról, amikor említi azt, hogy a borjú hátára helyezték a terítőt.

Hasonló szertartásról ír V.N. Csernyecov is. „ … a harmadik éjjel előtt áldozás volt, csikó. A medvét kivitték az utcára, asztalt terítettek, amelyre elhelyezték az állatokat. A csikót az asztal elé vezették. Jelen volt az egész nemzetség, az emberek kétoldalt álltak. A ló be volt terítve egy rókaprémmel, amelyeket a táncosok öltözetéhez használnak. Később ez a kis hombár ( amely előtt a medvék feküdtek) hátsó falán függött, este pedig magukon a medvéken. Ezután háromszor kiáltottak, a csikót leütötték és szíven szúrva megölték.

Itt figyelemmel kell lenni arra, hogy terítőként rókabőrt alkalmaztak (erről írt Sz. I. Rudenko is). Úgy tűnik, hogy közte és a hanti terítő között (hosszú négyszögletes szövetdarab, rókaprémmel szegve, felhasználva a fejet, farkat és a mancsokat) egyértelmű kapcsolat van: lehetséges, hogy a rókabőr kronológiailag megelőzte a terítőt vagy annak helyettesítésére szolgált.

A medveünnep egyik kulcsfontosságú pillanata Mir-Susne-khum „érkezése”. A táncos, aki őt ábrázolja, a falovon „érkezik meg”, fejére rókaprémet köt. Több esetben a nyereg szerepét hét szegmensből varrott vállkendő tölti be, melyet a fa-szablyára terítenek bélésével kifelé úgy, hogy a rajta lévő lovas ábrákat a jelenlévők ne láthassák. Az ős-daliák jelenlétét azok a hatalmas süvegek jelképezték, amik (az áldozó terület köré leszúrt – ford.) botokon voltak. A süvegeket lovas vagy gyakran medve és vadliba ábrák díszítették.

A tanúk fentiekben leírt közlései, annak ellenére, hogy szűkszavúak és eltérnek a részletekben, lehetővé teszik hogy kiemeljünk bizonyos szabályokat az áldozati terítőket illetően: a terítőt az áldozati álltra kellett teríteni és levenni annak megölése előtt; a sarkába tradicionálisan érmét kötöttek vagy varrtak be; a szertartás után a terítőt „tiszta helyen” - a padláson tárolták, a feláldozás ugyancsak „tiszta helyen” - a házon kívül a szent fal mula ellenkező oldalán történt (ha a szertartás a házon belül történt, akkor az állatot az ajtóval szemben lévő falhoz állították, az áldozati öltözetet pedig a hátsó gerendára akasztották); a lovat feláldozás előtt a hátán lévő terítővel a „napjárás szerint” körbevezették a ház körül; házon kívüli áldozáskor fontos szerepe volt az áldozó oszlopnak; a terítő felterítése idején a jelenlevők imát mondtak; a nőkre és fiatalokra vonatkozóan tiltások voltak – tiltva volt a ló megölésének helyére menni, enni a húsából, látni a jalpyn ulama „színét” (ábráit).

Áldozati állatként szolgálhatott rénszarvas (hanti), ló (mansi), ritkábban bika, tehén. Az áldozatot Mir-susne-khum, Urt iki vagy más magasrangú istennek mutatták be, továbbá a medveünnepen. Terítő szerepét betölthette egy fehér szövetdarab, öltöny, kendők, rókaprém és maga a lovas alakokkal díszített terítő. Ilyen esetben a vahovi hantik kaftánja egyenértékű volt a mansi jarmak-szahival (selyem köpenyével), sáljuk pedig a „tor” kendővel. Az áldozati állat terítője darabjainak a következő összetételben Mir-Susne-hum jelenlétét kellett felidézni :

  • kaftán – öv – sál;

  • nyereg” (jalpün-ulama)köpeny – fejkendő (vállkendő)

  • nyereg” (jalpün-ulama)köpeny – öv (enant) - sisak

____________________________________________

A fenti tanulmány a

http://www.sati.archaeology.nsc.ru/SacredCovers/

virtuális múzeum egyik kiállítási ismertetőjének fordítása.


       V.I.P Szerver